2011. március 10., csütörtök

Összegzés

Kedves, drága Olvasóim! Ti Hárman, vagy Bárki, aki olvassa!

Megkísérlem összefoglalni a milánói ténykedéseimet, annak katarzispontját és befejezését.

Idehaza, Magyarországon most az ismerőseim zöme azt gondolja, hogy még kint vagyok szép Itáliában, pedig ez nem igaz! :) A távozásom csúfos kudarc volt - de a kudarcot csak abban a pár órában éreztem, amíg el nem indultam haza. ...a csúfos kudarcok engem csak acélosítanak, ösztökélnek, hogy nyújtsak nyelvet a világra, vagy legalábbis azokra, akik úgy gondolják, hogy felette állnak mindenkinek.

...mert szerintem az én milánói családom - főleg a családfő - úgy gondolta, hogy mindenek felett áll. Mint valami pátriárka, akinek színe elé kézcsókra járulnak a családtagok és főképpen egy olyan "féreg", mint egy au-pair -hát, ő csak csúszva-mászva közlekedhet színe előtt. Hm, kicsit szarkasztikus ez a megfogalmazás, de tapasztalatom ezt a hangnemet csalja a tollhegyre.

Családom, akiket nem fogok megnevezni, egy negyvenes házaspár, a hölgy hamarosan betölti a negyvenet. Két kislány, akikről sok kép készült, tündériek és okosak. Velem is készült sok közös kép; én csináltam őket.

Minden idillien indult. Engem - mint a korábbiakban említettem - vittek magukkal mindenhova.

A Como-i kirándulás után egy baráti összejövetelre is elvittek.

Én akkor egyébként totál egyedül voltam a milánói lakásban; elmentem ugyan vásárolgatni, de aztán filmnézéssel és chat-eléssel ütöttem agyon az időt. Ők (mármint a család) nagyszülőknél volt látogatóban.
Vasárnap este jöttek haza és elvittek magukkal Milánó egyik külső kerületében lakó barátaikhoz. Ott több olasz család gyűlt össze.
Én, mint naiv és mindenre elszánt fiatal, szoknyát és blúzt vettem, meg az új harisnyámat - hátha fiatalabbak is lesznek a vendégségben; de sajnos csak családok és gyerekek voltak jelen. Akkor éreztem úgy, hogy ez már egy kicsit nehezen viselhető, mikor a vendéglátó kisfia elkezdett egy kis dalocskát énekelni. mint kiderült, az egy előadás részlete volt, amit karácsonykor adtak elő -de valahogy olyan bizarr volt az egész. Én meg ott ültem, mint a kuka, nem értettem semmit. Úgy éreztem ,valami más bolygón vagyok, ahol csak taknyos gyerekek vannak és anyák, akik üldözik őket, hogy meg bírják törölni az orrukat; és sehol sincsenek az álomszerűen jóképű olasz férfiak... hmm, hát én is ember vagyok. Bevallom, azon az estén unatkoztam a csocsózás ellenére is! Már egész jól megtanultam Milánóban csocsózni, pedig...

Később a dolgok kicsit változtak. Beindultak a munkás/dolgos hétköznapok. Vittem-hoztam a gyerekeket, játszottunk, angoloztunk, és persze csináltam a házimunkát. A házimunka mennyisége pedig szép lassan szaporodott. A fizetésem persze maradt ugyanaz. Kezdtem átlátni a család hozzáállását, mentalitását. A családfő kezdett kicsit alsóbbrendűként kezelni; mindenre rákérdezett, mindenbe belekötött -ráadásul még bámult is. Nőtársaim, értitek ugye, hogy bámult? Ezt nem fejtem most ki jobban.

A végeredmény az lett, hogy hazakerültem. Most részletesen is leírhatnám, hogyan esett meg, hogy Anna teljesen kiment a fejemből. Inkább úgy mondanám, Isten döntött úgy helyettem, hogy valami hibát ejtsek végre, amibe a család belekapaszkodhat és hazaküldhet.

2011. február 13., vasárnap

Utazások és emberek

Hogyan is folytassam?

Először is azzal a közhellyel, hogy nagyon tetszik nekem itt. Megváltozott minden, én is változom minden nap.

Minden hétvégén utazom. Mindig más városokba. Szerintem ez a keresetemhez mérten jó és sokat tudok fényképezni.

Az emberekről ... háát, leginkább az szimbolizálja ennek a nagyvárosnak, Milánónak a pörgését és stilusát, ami a napokban történt velem.
Öt napja hivogatott telefonon egy vadidegen férfi, hogy találkozzam vele. Azt állitotta magáról, hogy olasz - a beszéde ezt árulta el róla. Az angolt nehezen birta. Nagyon nehezen - és csak azért, mert az "őrült" olaszok földjén nem akartam kihagyni egy esélyt - rávett, hogy ma találkozzam vele, koradélután, egy forgalmas kávézóban. A fickó egyiptomi származású volt, és rettentően törte az angolt - sajnos nekem meg őt kellett letörnöm, mert egyszerűen egy halvány vonást sem találtam rajta abból a tipusból, amit keresek. Ezt nagyon nehéz valakinek megmondani, aki olyan szomorú, mint ő lett. Elképesztő ez a város! Mi jöhet még? 5 hete vagyok itt! Talán őrült vagyok, hogy belementem egy ilyen teljesen vak randiba. Ki tudja egyébként!? Sosem lehet tudni! :)

folyt-köv.

2011. január 26., szerda

Kezdetnek ...

Néhányan rágják a fülemet, hogy vezessek blogot. Akkor elkezdem, ezen a kis notebook-on, amit itteni "apámtól" kaptam kölcsönbe. Aki azért abszolút nem lehetne az apám, hisz kb, 12-14 évvel idősebb nálam.

Minden nap újabb és újabb hatások érnek - habár a munka nem túl változatos. Reggel Annát vagy Lindát, a kisebbiket viszem suliba vagy oviba. Délután mindkettőjüket hozom. Lindát kisebb-nagyobb nehézségek közepette, mert igen makrancos a kis hölgy. A 4 évesekkel még nem sok tapasztalatom van. Néha csak úgy szaladgál - minden pillanatban figyelem, nehogy elvesszen, vagy baja legyen. Ez az én életembe is kerülne, mivel még a "delegálásomkor" az útlevelemmel igazoltak le, s ha bajuk lesz, én se kerülök ki innen glóriával a fejem körül ... Aztán hazajövünk -eszegetünk - angolozunk - játszunk. Ennyi. Aztán vacsi és mostanában csocsózás. A gyerekek megkapták a rég áhitott csocsóasztalt. Angolul kell megértetnem magam a kis olaszokkal- azért ez nem egy semmi vállalkozás -tekintve, hogy semmi olasztudásom nincs.

Paviát láttam vasárnap. Egy régi ismerőssel mentünk, aki szintén itt van Olaszországban. Régi Szent Imrés. Pavia kicsi, 7oezres város - de a templomok szépek voltak benne. Egyik sem ért föl a milánói Dóm lélegzetelállitó szépségével!

A olasz mentalitáson töröm a fejem. Itt kedvesebbek az emberek, mint odahaza. Ez nem újdonság, tekintve az otthoni depressziós állapotokat. (Akinek nem inge, kérem, ne vegye magára!) :)

Itt több minden föltűnt nekem.
A srácok között kegyetlen(!) jóképűek is vannak. Bámulják a nőket, de leplezetlenül. Ez egy kicsit új nekem - mert valahogy másképp bámulnak, mint a magyar férfiak. Hehe ... :)

Aztán a korzózás - az olyan hétvégi laza séta a corso-n, ami minden városban van. Megnézik egymást, -ez a lényege és nem sietnek egyáltalán.
Aztán a lazább életfelfogás. Semmit nem tartanak arra érdemesnek, hogy sokáig lamentáljanak rajta. Elenáék (a családom) fölfogása a gyerekek nevelését illetően pedig az, hogy mindent meg lehet oldani, semmi nem probléma. Ez okés, ez jó - de fölvet bennem néhány kérdést - amit majd később fogok kifejteni. A magyarokat a keleti blokk ugyanolyan népének tartják, mint az ukránokat, vagy szlovákokat - demindegy, ebbe az utcába még nem megyek be. Hagyjuk meg a jó olaszokat a jó kis szztereotipiáiknál. :)

A családi viszonyokról is fogok majd regélni. Érdekes itt a férfi-nő viszony. Amit az én házigazdáim is csinálnak, kicsit kabarés. A férj (általában) vacsora után beül az iróasztalához a dolgozószobájába és a felesége addig leül a flreeső kanapéra, mig férje osztja az észt. De szó szerint - és Roberto ezt nagyon szereti, az észosztást. :)Ez olyan vicces, mert különben Elena abszolút kemény, határozott és emancipált nő. Sok energiájuk rámehet erre a szinjátékra. Bár ezt talán csak én gondolom...

Az első eufóriám a megérkezésem utáni 3. napon volt a legerősebb, amikor egy hosszú nap betetőzéseképpen elvittek a Como-i tóhoz, családi összejövetelre. Kultúrsokk volt a javából. A srácok nőkről és autókról beszélgettek, meg holmi Szvetlánáról, aki az egyikük ukrán nőismerőse volt. Na mármost, én nem akartm senkit kioktatni, hogy nekem semmi közöm az ukránokhoz -habár ezt nekik hiába mondanám.
Ha olyan időben utaztunk volna, akár George Clooney-t is kifoghattam volna, mert a tónak azon a partján van a villája.

Kiváncsi vagyok, mi jön még ezután?? :) :)