Összegzés

Kedves, drága Olvasóim! Ti Hárman, vagy Bárki, aki olvassa!

Megkísérlem összefoglalni a milánói ténykedéseimet, annak katarzispontját és befejezését.

Idehaza, Magyarországon most az ismerőseim zöme azt gondolja, hogy még kint vagyok szép Itáliában, pedig ez nem igaz! :) A távozásom csúfos kudarc volt - de a kudarcot csak abban a pár órában éreztem, amíg el nem indultam haza. ...a csúfos kudarcok engem csak acélosítanak, ösztökélnek, hogy nyújtsak nyelvet a világra, vagy legalábbis azokra, akik úgy gondolják, hogy felette állnak mindenkinek.

...mert szerintem az én milánói családom - főleg a családfő - úgy gondolta, hogy mindenek felett áll. Mint valami pátriárka, akinek színe elé kézcsókra járulnak a családtagok és főképpen egy olyan "féreg", mint egy au-pair -hát, ő csak csúszva-mászva közlekedhet színe előtt. Hm, kicsit szarkasztikus ez a megfogalmazás, de tapasztalatom ezt a hangnemet csalja a tollhegyre.

Családom, akiket nem fogok megnevezni, egy negyvenes házaspár, a hölgy hamarosan betölti a negyvenet. Két kislány, akikről sok kép készült, tündériek és okosak. Velem is készült sok közös kép; én csináltam őket.

Minden idillien indult. Engem - mint a korábbiakban említettem - vittek magukkal mindenhova.

A Como-i kirándulás után egy baráti összejövetelre is elvittek.

Én akkor egyébként totál egyedül voltam a milánói lakásban; elmentem ugyan vásárolgatni, de aztán filmnézéssel és chat-eléssel ütöttem agyon az időt. Ők (mármint a család) nagyszülőknél volt látogatóban.
Vasárnap este jöttek haza és elvittek magukkal Milánó egyik külső kerületében lakó barátaikhoz. Ott több olasz család gyűlt össze.
Én, mint naiv és mindenre elszánt fiatal, szoknyát és blúzt vettem, meg az új harisnyámat - hátha fiatalabbak is lesznek a vendégségben; de sajnos csak családok és gyerekek voltak jelen. Akkor éreztem úgy, hogy ez már egy kicsit nehezen viselhető, mikor a vendéglátó kisfia elkezdett egy kis dalocskát énekelni. mint kiderült, az egy előadás részlete volt, amit karácsonykor adtak elő -de valahogy olyan bizarr volt az egész. Én meg ott ültem, mint a kuka, nem értettem semmit. Úgy éreztem ,valami más bolygón vagyok, ahol csak taknyos gyerekek vannak és anyák, akik üldözik őket, hogy meg bírják törölni az orrukat; és sehol sincsenek az álomszerűen jóképű olasz férfiak... hmm, hát én is ember vagyok. Bevallom, azon az estén unatkoztam a csocsózás ellenére is! Már egész jól megtanultam Milánóban csocsózni, pedig...

Később a dolgok kicsit változtak. Beindultak a munkás/dolgos hétköznapok. Vittem-hoztam a gyerekeket, játszottunk, angoloztunk, és persze csináltam a házimunkát. A házimunka mennyisége pedig szép lassan szaporodott. A fizetésem persze maradt ugyanaz. Kezdtem átlátni a család hozzáállását, mentalitását. A családfő kezdett kicsit alsóbbrendűként kezelni; mindenre rákérdezett, mindenbe belekötött -ráadásul még bámult is. Nőtársaim, értitek ugye, hogy bámult? Ezt nem fejtem most ki jobban.

A végeredmény az lett, hogy hazakerültem. Most részletesen is leírhatnám, hogyan esett meg, hogy Anna teljesen kiment a fejemből. Inkább úgy mondanám, Isten döntött úgy helyettem, hogy valami hibát ejtsek végre, amibe a család belekapaszkodhat és hazaküldhet.